Forrás: http://www.liska.hu/fliska/uzenet.htm

A Liska-modell

Megjelent: Közgazdasági Szemle Budapest, 1998. október.

Liska Tibor (1925-1994) kutatásai olyan társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amely a kapitalizmusnál is piacibb módon működik, ahol még a tulajdon is verseny tárgya. A modell alapvető emberi jognak tekinti a termelőeszközökkel való rendelkezést, amit nyílt versenyben lehet érvényesíteni. Az államnak csak annyi szerepet szán a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen: szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg. Ez a dolgozat a legendás Liska-modell felelevenítésére és újrafogalmazására tesz kísérletet. Tömören felvázolja a modell kiindulási pontjait és főbb elemeit, megemlítve a megoldatlan kérdéseket és a gyakorlatban felhasználható lehetőségeket.

Liska Tibor a 60-70-es években, a szocializmus keretein belül próbált a kapitalizmusnál is piacibb rendszert kidolgozni, ahol még a tulajdon "monopóliuma" is a verseny tárgya. A kialakított társadalmi-gazdasági modell a személyes vállalkozáson alapul, egyes elemei részletesen ki lettek dolgozva. A modell néhány részlete a 80-as évek elején a gyakorlati kísérleteken is túljutott. Liska Tibor életművét nagydoktori címmel és Széchenyi díjjal is elismerték, nézetei befolyásolták a közgazdasági gondolkodás alakulását Magyarországon. A 90-es évek végére mintha az egész gondolatrendszer feledésbe merülne, pedig talán lehetne valamit hasznosítani a sokak által eredetinek tartott ötletekből.

Sokan vannak, akik hallottak már a Liska-modellről, de nagyon kevesen, akik pontosan tudják, mi is az. Nem jelent meg olyan tanulmány, ami hivatkozási alapul szolgálhatna. Ezt az űrt a jelen próbálkozás sem fogja kitölteni, de talán néhány olvasónak segít eligazodni a témában és - ami legfőbb célja - egy-két érdeklődőt esetleg továbbgondolkodásra ösztönöz. Mivel a modellalkotás félbeszakadt, itt főleg a már kidolgozott részletek lesznek említve, de ezek sem tekinthetők végleges megoldásoknak. Aki részt vett 1978 és 1982 között a Budapesti Közgazdasági Egyetem Liska-vitáin, annak bizonyára ismerősek lesznek az alábbi gondolatok, noha nem ugyanazzal a terminológiával fogalmazódtak, mint a vitákon. Valószínűleg olyanok is akadnak majd, akik számára az ott hallottak nem fedik az itt leírtakat és remélhetőleg hangot adnak véleményüknek.

Kiindulási pontok

Az alábbi pontok a modell kiinduló feltételezéseit illetve a modell alkalmazásával elérendő célokat fogalmazzák meg. Érdemes lenne többet foglalkozni a magyarázatukkal és alaposabban kifejteni a részleteket, de ehhez felkészültebb szerzőre és türelmes olvasókra van szükség. Aki igényt tart alaposabb indoklásra, az irodalomjegyzékben talál hivatkozásokat.

Ez a koncepció legerősebb állítása. Nem valószínű, hogy bizonyítható, bár cáfolni sem lehet, hiszen, ha nem találunk meg valamit, attól még létezhet. A piaci megoldás, nem más, mint a kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés a társadalmi nyilvánosság előtt. A piaci (pár)kapcsolat lényege az, hogy akkor jön létre, ha mind a két fél számára előnyös, ezért mindketten akarják. Csak a kölcsönös megegyezésen alapuló eljárások lehetnek hatékonyak. Minden ezzel ellenkező elven működő szabályozás gazdasági és társadalmi károkat okoz, hiszen az emberek azt teszik, amit érdemes és nem azt amit kell, lehet, szabad vagy ajánlott. Liska szerint a közgazdaságtan egyik fő feladata, hogy az alkalmazható piaci megoldásokat felkutassa a gazdaság azon ágazataira is (oktatás, egészségügy, környezetvédelem stb.), amelyek hagyományosan nem tartoznak a piaci szabályozás körébe.

Kívánatos, hogy az emberek saját pénzüket költsék, ugyanis ilyenkor viselkednek leginkább körültekintően, főleg, ha saját magukra költik. Ennél kevésbé meggondoltak, ha saját pénzüket másokra költik (pl. ajándékot vesznek). Ha más pénzét költik saját magukra, akkor még mindig marad valami a megfontoltságból, de ha más pénzét másokra költik, már alig-alig. Egyes személyek lehet, hogy nem így viselkednek, de társadalmi méretekben biztos, hogy jelentős eltérés mutatható ki a két szélső esetben. A korrupció is tipikusan az utóbbi esetben fordul elő, hiszen megvesztegetni csak azt lehet, aki más pénzét költi.

Nemcsak igazságtalan, ha valakit olyan áru vagy szolgáltatás megfizetésére késztetnek, amit nem vesz igénybe, de aki nem közvetlenül fizet, az könnyen pocsékol is. Minden átalánydíj szükségképpen pazarlással jár. Csak abban az esetben van létjogosultsága az átalánydíjnak, ha a fogyasztás mérése többe kerül, mint a fogyasztás maga. (Liska szerint semmilyen átalánydíjnak nincs létjogosultsága. Szerinte meg kell oldani a fogyasztás mérését és aszerint fizettetni.)

Társadalmi szempontból az a kedvező, ha a termelőeszközök hatékonyan működnek, azaz a lehető legtöbb jövedelmet termelik. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy egy adott termelőeszközből ki tud nagyobb jövedelmet kihozni, versenyre van szükség. Minél többen indulhatnak a versenyben, azaz minél nyíltabb a verseny, annál nagyobb az esélye, hogy a győztesek valóban a legjobbak közül kerülnek ki. A Liska-modell - szándéka szerint - minden tőkére (termelőeszközre) ki akarja terjeszteni a versenyt, úgy, hogy azok rendelkezhessenek a termelőeszközökkel, akik a leghatékonyabb működtetést garantálják. A magántulajdon korlátozza a versenyt, hiszen mindenki ki van zárva a tulajdonért folytatott vetélkedőből, amíg a tulajdonos nem akar lemondani monopóliumáról.

A modell elemei

A Liska-modell olyan társadalmi-gazdasági felépítményt céloz meg, amely kizárólag - a fenti értelemben vett - piaci megoldások alapján működik, azaz, ahol minden tranzakció a kölcsönös megegyezésen alapul. Emellett a társadalom minden tagjának biztosítani kívánja a vállalkozás jogát és lehetőségét, mégpedig úgy, hogy az működtethesse a nemzeti vagyon egyes részeit, aki a leghatékonyabban teszi és csak addig, amíg ő csinálja a legjobban (leghatékonyabban).

A fenti kívánalmaknak megfelelően az államnak csak annyi szerepet szán a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen. Szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg.

A fizikusok a szabadesés magyarázatakor légüres teret tételeznek fel, mert a légellenállás zavaró hatása nehezítené az összefüggések megértését. Ehhez hasonlóan az alapmodell bemutatásakor is steril környezetet feltételezünk, ami gyakorlatilag nem fordul elő. Ez azért is indokolt, mert a 70-80-as években végzett kutatások eredményei elsősorban ilyen alapmodell körvonalait rajzolják ki. A kutatás stratégiája az volt, hogy függetlenül az adott helyzettől, előbb azt keressük meg, hogy hová akarunk eljutni és azzal ráérünk azután is foglalkozni, hogy hogyan jutunk oda. Mindazonáltal a Liska-vitákon gyakran éppen a hogyanra vonatkozó kérdések kerültek elő.

Bár nagyon fontos, itt nem foglalkozunk az átmenet, tehát a modell bevezetésének problémáival. Ugyancsak nem tárgyaljuk a kevert gazdaság esetén felvetődő kérdéseket (tehát amikor ilyen és más elven működő szektorok párhuzamosan léteznek), noha ezek is a modell tartozékai és nagyon is befolyásolják a modell életképességét. Azért is mellőzzük most ezeket a részeket mert a "tiszta" modell megértése az elsődleges szempont és anélkül a fenti kérdések tárgyalása amúgy is hiábavaló.

Ráadásul még azzal a képtelen feltételezéssel is élünk, hogy létezik egy ideális bankrendszer, ami szigorúan és kizárólag csak hatékonysági elven működik, de ettől eltekintve a hagyományos bank funkciókat látja el (folyószámlákat vezet, hitelt nyújt, hitelképességet vizsgál stb.).

Tegyük fel, hogy valahogy létrejött egy ilyen szektor, amely a modell szerint működik és jól meghatározott, hogy kik tartoznak ide és melyek az itt lévő termelőeszközök. Az ebben a szektorban lévő termelőeszközöket vállalkozók működtetik. A vállalkozási szektorban minden termelőeszköz személyes társadalmi tulajdonban van, ami - első közelítésben - csak annyiban különbözik a magántulajdontól, hogy a tulajdonosnak eladási kötelezettsége van, de az árat ő szabhatja meg. A személyes társadalmi tulajdon sajátosságait később tárgyaljuk.

A (vállalkozási szektorban) születésekor mindenki megkapja társadalmi örökségét, amiből fedeznie kell az egészségbiztosítását, neveltetését, képzését és ez szolgál induló tőkeként is a tanulmányok befejezése után, sőt ez a nyugdíj forrása is. Kiskorúak (21 év alatt) csak a társadalmi örökség kamatait használhatják, nagykorúak a tőke egy részét tetszőlegesen kockáztathatják. A társadalmi örökség kockáztatható része örökölhető (a hagyományos módon), a nem kockáztatható rész csak társadalmilag örökölhető, tehát ez az újszülötteknek kiosztandó társadalmi örökség forrása.

A fenti definíció elég pontatlan, csak a fogalom első felvillantásaként fogadható el. A pontosabb meghatározás már nehezebben követhető, de azért megpróbáljuk. A társadalmi örökség leginkább egy fenntartásos takarékbetétkönyvhöz hasonlít, amelynek egy része (nagykorúak számára) szabadon használható, és a kamatok egy részét tőkésíteni kell. A betétkönyvhöz tartozik egy mindenkire egységesen érvényes paraméter a kockáztatható hányad. Ez határozza meg. hogy mekkora a szabadon használható rész és mekkora a kamatok tőkésítési kötelezettsége, továbbá azt is hogy a befizetések milyen arányban növelik a kockáztatható és a nem kockáztatható részt. Ez tehát olyan betétkönyv, amiből sohasem lehet felvenni a teljes összeget, sőt a kamatokat is csak részben és ha a tulajdonosa soha egy fillért nem tesz be, de mindig mindent elkölt, amit lehet, akkor is nő a benne lévő tőke és mindig biztosít valamennyi (elkölthető) jövedelmet.

A kockáztatható hányad paramétert úgy kell beállítani, hogy az átlagos életkor elérésekor a nem kockáztatható rész legalábbis meghaladja az induló összeget és biztosítsa a következő nemzedék elegendő örökségét. A kockáztatható hányad nem független a kamattól. Minél magasabb a kamat, annál magasabb kockáztatható hányad engedhető meg.

A társadalmi örökség alakulása, ha a tulajdonos mindent felvesz, amit lehet
(10 százalék éves kamat és 70 százalékos kockáztatható hányad mellett)

A társadalmi örökség garantálja a létminimum szintet és enyhíti - bár nem oldja meg - a legrosszabb szociális helyzetben lévők (hajléktalanok, munkanélküliek stb.) gondjait. Bizonyára a munkaerő piacot és a munkabérek alakulását is befolyásolja, de az ez irányú hatások vizsgálata még nem történt meg. Semmiképpen nem lenne szerencsés, ha az így folyósított összegeket csak meghatározott célokra lehetne fordítani. A "pántlikázott" pénzek mindig pazarlással járnak.

A társadalmi örökség tehát olyan folyószámla, amely biztosítja az egészségügyi és a szociális kiadások finanszírozását a bölcsődétől az öregek otthonáig. Ez a betéti oldala a gazdaságban működő tőkének, amit - mint később látni fogjuk - a vállalkozók hitelként felvesznek. Tehát a társadalmi örökség által biztosított juttatások (a kamatok) a gazdaságban létrejövő jövedelmekből származnak, és a bankrendszeren keresztül jutnak el a tulajdonoshoz, éppen úgy, ahogy a bankbetét tulajdonosok által felvett kamatokat - a bankon keresztül - a hitel felhasználói fizetik.

Ez a megoldás mutat némi hasonlóságot a megszokott szociális juttatásokhoz. Szinte minden állam biztosít valamilyen szintű szociális juttatást, támogatja az oktatást, egészségügyet stb. A logika ugyanaz: a gazdaságban megtermelt jövedelmek egy részét átirányítja. A lényeges eltérés az, hogy az itt javasolt megoldás az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybevevő és azzal elégedetlen emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásért lobbyzó (könyörgő, zsaroló) intézmények helyett piacképes szolgáltatásokat ösztönöz, továbbá az egész lebonyolítását az állami bürokrácia helyett bankrendszer végzi.

A vállalkozás a vállalkozási szektorban működő termelőegység. A vállalkozáshoz termelőeszközök tartoznak (ingatlanok, gépek, berendezések stb.) A vállalkozó az, aki egy vállalkozást működtet.

A vállalkozónak meg kell vennie (hitelből vagy saját pénzéből) a vállalkozást és ugyanúgy rendelkezhet vele, mintha magántulajdona lenne, de az értékével arányosan használati díjat kell fizetnie a saját társadalmi-örökség számlájára. A vállalkozás értékét (árát) a vállalkozó állapítja meg tetszőleges szinten, de ezen az áron el is kell adnia, ha jelentkezik valaki, aki kész megvenni. Minden vállalkozásértéke nyilván van tartva és nyilvános. (Nincs különösebb jelentősége annak, hogy ki vezeti ezt a nyilvántartást, az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az önkormányzat.)

A vállalkozó a magántulajdonos és a bérlő sajátos keveréke. A bérlőhöz hasonlóan használati díjat kell fizetnie, de logikailag közelebb áll a magántulajdonoshoz, hiszen minden tulajdonosi joga megvan (pl. örökölhető a tulajdon), kivéve a birtoklás monopóliuma. Noha el kell adnia a vállalkozást, de az árat - mint az igazi tulajdonos - ő szabja meg és természetesen a vételár is őt illeti meg.

A vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az önkormányzatnak az új árat, amit az önkormányzat azonnal nyilvánosságra hoz. A vállalkozónak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ha valaki kifizeti, ne járjon rosszul, de a használati díj se legyen túl magas. Megteheti, hogy a reális értékénél sokkal többre tartja. Így tulajdonképpen még a birtoklás monopóliumát is megszerezheti, de ez nem lesz ingyen, hiszen akkor több használati díjat kell fizetnie. Azt is megteheti, hogy a vállalkozást nagyon alulértékeli, így csökken a használati díj, de ekkor az alacsony áron kell eladnia az első jelentkező vevőnek.

A használati díj arányos a vállalkozás mindenkori értékével, például mondjuk évi egy százaléka. A használati díj logikailag nem különbözik a vagyonadótól. Az elvi különbség az, hogy nem az a célja, hogy valamilyen közös költséget fedezzen, hanem az, hogy a tulajdon ne legyen feltétlen monopólium. Talán szerencsésebb lenne biztosítási díjnak nevezni. A vállalkozó tetszőleges szinten biztosíthatja magát a "licitálók" ellen. A vagyonadótól az is megkülönbözteti, hogy a befizetés a vállalkozó társadalmi-örökség számlájára kerül és ez elsősorban saját tulajdona, bár egy része mindenképpen a társadalmi öröklés tárgyává válik. Tehát olyan speciális vagyonadó, amit a következő generáció részére kell félrerakni, de élete során még maga az adózó használhat.

Nagyon lényeges, hogy a használati díj igen alacsony legyen. Az alacsony használati díj ad biztonságot a vállalkozónak. Ha nem akarja eladni a vállalkozást, érdemes felülértékelnie. Ez ugyan nincs ingyen, de ha mégis rálicitálnak, nem jár rosszul. Ha sokba kerül a biztonság, érdemes kockáztatni. Akkor működik jól a modell, ha a tulajdonosváltás súrlódásmentes, azaz mindkét fél számára előnyös. A vevő számára bizonyára előnyös, hiszen kész kifizetni a vételárat, a vállalkozó számára, az alacsony használati (biztosítási) díj teszi lehetővé, hogy jó áron adja át a vállalkozást.

A (kapitalista) nagyvállalkozásokat főleg menedzserek működtetik, akik nem, vagy csak ritkán maguk a tulajdonosok, bár erős tulajdonosi felügyelet alatt állnak. A menedzsereket a tulajdonosok választják ki a korábban felmutatott és a jövőben várható teljesítményük alapján. A menedzserek tevékenységét - némi leegyszerűsítéssel - úgy is fogalmazhatjuk, hogy vállalják a rájuk bízott tőke (a vállalkozás vagyona) kamatoztatását, azaz a tőke utáni mindenkori kamatok megfizetését. Ennek mintájára a modell szerint a nagyvállalkozások főként hiteltőke működtetéséből álltak. A vállalkozók a tőke kamatoztatását vállalják, azaz olyan - elsősorban nem készpénzben megjelenő - hitelt vesznek fel, amit nem kell feltétlenül visszafizetni, elég a mindenkori kamatokat fizetni utánuk. Formálisan ezeket a vállalkozásokat is meg kell venni, de csak azok a vállalkozók vehetik meg, akik a ehhez szükséges hitelt képesek megszerezni. A hitelképes vállalkozók versenyét végső soron az dönti el, hogy a vállalkozást ki értékeli a legnagyobbra, azaz ki vállalja a nagyobb tőke működtetését. Tehát a modell szerint a nagy vállalkozások ugyanolyan szabályozás alá tartoznak mint az összes többi (használati díj, eladási kényszer stb.), mindössze annyi a különbség, hogy a tőkéjük nagy része hitel, ami után a kamatokat is fizetni kell. A hitelképesség megállapítása a bankrendszer feladata, és ezzel kapcsolatban felvetődik néhány nem könnyen megoldható probléma, amelyekre később még visszatérünk.

A személyes társadalmi tulajdon

Az "azé a föld, aki megműveli" szlogen kibővíthető így: "azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban". Ha jobban meggondoljuk a lényeges különbség a magántulajdonos és a személyes társadalmi tulajdonnal rendelkező vállalkozó között az, hogy a magántulajdonosnak joga van megtartani a tulajdonát. A vállalkozó ezt a lehetőséget csak irreálisan magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többlet költséggel jár. Másrészről, mivel a használati díj fizetési kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a vállalkozó, előbb-utóbb gondoskodnia kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a vállalkozást. Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes kihozni a vállalkozásból, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis nagyobb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb (potenciális) vállalkozókat távol tartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy "nem ő műveli meg legjobban a földet".

A koncepció új tulajdonformát javasol. Ez a tulajdonforma egyesíti a bérlő és a tulajdonos jogkörét, úgy hogy mindig a társadalmilag kedvezőbb jellemzők domináljanak. Ha a vállalkozó birtokon belül akar maradni, ezt csak addig teheti, amíg elég hatékonyan tud gazdálkodni a tulajdonnal, ha szabadulni akar tőle, akkor gondoskodnia kell olyan utódról, aki hasonló hatékonyságot produkál, vagy neki kell megtérítenie a veszteségeket.

Ez a tulajdonforma nyilvánvalóan korlátozást jelent a magántulajdonhoz képest. Korlátozza a magántulajdon monopóliumát. Azonban a természetes monopólium, ami azon alapszik, hogy valaki a többieknél hatékonyabban tud gazdálkodni, alig szenved csorbát, míg a helyzeti monopólium, ami például öröklésből, jó kapcsolatokból stb. származik erős korlátok közé szorul.

Ugyanakkor megvalósítható lenne "a megfelelő embert a megfelelő helyre" elv. Ha a tulajdonon belül lévőnek is az az érdeke, hogy találjon saját magánál jobbat (hatékonyabbat), akkor a tulajdonosváltás súrlódásmentesen lebonyolódhat és ha könnyű hitelhez jutni, széles rétegből kerülhetnek ki a rátermett vállalkozók.

A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatos licitálás folyik. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de - az eladási kényszer miatt - tulajdonképpen bárki, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni a vállalkozást a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést.

Ez a tulajdonforma nem csak ösztönzi, de maximálisan jutalmazza is azokat, akik észreveszik a vagyonnövelés (ami ugyanaz, mint a jövedelemnövelés) lehetőségeit. A vállalkozó attól lesz jó vállalkozó, hogy észreveszi hol vannak erre kínálkozó lehetőségek és ki is használja őket. A létrejött vagyonnövekmény a vállalkozó díjazása. A teljesítményarányos díjazás azoknak kínál újabb (nagyobb) lehetőségeket, akik már bizonyították, hogy képesek teljesítményt felmutatni. Azért kell az adózást minimális szintre szorítani (Liska szerint teljesen megszüntetni), mert a jövedelem elvonásával csak az érhető el, hogy a megtermelt javak egy kevésbé potens réteg kezébe kerülnek, akikről kevésbé tételezhető fel, hogy hatékonyan tudják hasznosítani.

A modell szerint minden termelőeszköz személyes társadalmi tulajdonban van, de minden jövedelem teljes egészében a hasznot előállító személy (vállalkozó) magántulajdonába kerül. A használati díj is a saját társadalmi-örökség számlát növeli, amit tulajdonosa élete végéig használhat. Egyedül a társadalmi örökség nem kockáztatható része az, ami - a tulajdonos halálával - magántulajdonból társadalmi tulajdonná válik. A sikeresebb vállalkozók nagyobb, a sikertelenek kisebb társadalmi örökséget hagynak maguk után, de mindenképpen nagyobbat, mint amekkorát születésükkor kaptak. A sikeres vállalkozók megtakarításaiból tekintélyes magántőke képződhet, azonban ez csak készpénz (vagy folyószámla) formájában jelenik meg. Akinek van saját tőkéje, az magasabb szinten vehet részt a termelőeszközökért folytatott versenyben, és ha részt vesz, akkor ezzel egyrészt saját pénzét kockáztatja, másrészt a társadalmi vagyont is gyarapítani fogja, mivel a használati díj egy töredéke a nem kockáztatható társadalmi-örökség részét növeli. Tehát a társadalmi tulajdon állandóan növekszik és feltehetőleg a magántőke is. A magántőke növekedésére nincs beépített biztosíték a modellben, de a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magántőke ennél lényegesen mostohább körülmények közt is növekedett.

Nem könnyen megválaszolható, ám annál izgalmasabb kérdés az, hogy hogyan fog az összes tőkében a magántőke és a társadalmi tőke aránya alakulni ilyen körülmények között. A társadalmi tőkerészt növelő tényezők alakulása viszonylag egyszerűen számolható, ha ismerjük a kamatlábat, a használati díjat, a kockáztatható hányadot és az összes tőke volumenét. Azonban lehetnek ebből a tőkerészből finanszírozandó fogyasztás jellegű kiadások és veszteségek is, amiket nehéz becsülni. A magántőke rész kiszámításához ezenkívül még szükséges a várható megtakarítási kedv, a vállalkozási jövedelmek és veszteségek becslése is, ami szintén alaposabb vizsgálatokat igényel.

A kockáztatható hányad alkalmas megválasztásával szabályozható a preferált tőketulajdon aránya. Nagyobb kockáztatható hányad a magántőke arányát növeli. A kapitalizmus egy speciális esete a modellnek, amikor a kockáztatható hányad 100 százalék. Ekkor csak magántulajdon van, nincs társadalmi örökség csak egyszerű folyószámla és az eladási kényszer is értelmetlenné válik, hiszen "díjmentesen" bármilyen ár szabható, tehát csak az adja el a tulajdonát, aki akarja. A másik szélsőség - tehát amikor a kockáztatható hányad 0 százalék - szintén értelmezhető, mint a modell társadalmi örökség nélküli változata. Ekkor a társadalmi örökség teljes mértékig köztulajdon és formálisan állami tulajdon, önkormányzati tulajdon vagy egyéb köztulajdon formájában jelenik meg. Ebben az esetben a társadalmi tőkerész aránynövekedésének az szab korlátot, hogy ebből kell finanszírozni a társadalmi juttatásokat. Mivel a társadalmi juttatások kezelése meghaladja a bankrendszer hatáskörét ezt a feladatot egy bürokratikus apparátusnak kell ellátnia.

Mindkét szélsőséges változat ellentmond a négy kiinduló pontunk valamelyikének. A kapitalizmus korlátozza a termelőeszközökért folytatott versenyt (4. pont) a magántulajdon monopóliuma által, a társadalmi örökség nélküli változat pedig az első három ponttal ellenkezik. A modell kezdeti alkalmazására mégis e - társadalmi örökség nélküli - változat tűnik a legalkalmasabbnak elsősorban azért, mert magába foglalja a javasolt új tulajdonformát, ami nyílttá teszi a termelőeszközökért folytatott versenyt.

A megoldatlan kérdések

Mielőtt rátérnénk a modell alkalmazásának lehetőségeire, meg kell említeni az ötlet szinten lévő, kidolgozatlan részleteket. A keresett megoldásnak továbbra is meg kell felelnie a kiinduló elvárásoknak, tehát olyan kölcsönös megegyezésen alapuló módszereket keresünk, ahol lehetőleg mindenki a saját pénzét költi, fogyasztás-arányosan fizet és a termelőeszközökért nyílt verseny folyik.

A gondot a nagy tőkeigényű vállalkozások és a nagyon hosszútávon megtérülő beruházások jelentik. Ilyen esetekben a hagyományos megoldás az, hogy ezeket kivonják a piaci szabályozás hatóköréből és valamilyen állami (hatósági) szabályozást alkalmaznak rájuk. A Liska-modell ezzel ellenkezőleg olyan megoldást keres, ami ezt a kört is integrálja a piacba, azaz piaci megoldásokkal biztosítja működtetésüket.

Hogyan fogja eldönteni a bank, hogy ki és mennyire hitelképes? Erre a kérdésre még elfogadható az a felelet, hogy egy szigorúan hatékonysági alapon működő bankvállalkozás mindig megtalálja azokat a módszereket, amelyek alapján eldönthető a hitelképesség, különben nem működhetne hatékonyan. Azonban így a fenti kérdésre nem válaszoltunk, csak transzponáltuk egy másik egyelőre szintén megválaszolhatatlan kérdéssé, ami így hangzik: Kik és hogyan működtessék a bankrendszert, a modell elvárásainak megfelelően?

A bankrendszernek mindenképpen tekintélyes méretű társadalmi vagyont kell kezelnie, hiszen a társadalmi örökség nem kockáztatható része folytonosan társadalmi tulajdonban van és állandóan növekszik. A bankrendszer feladata (az egyéb hagyományos bankműveleteken kívül), ennek a - nem készpénzben megjelenő - társadalmi vagyonnak a kihelyezése hitelképes vállalkozókhoz. A hitelezés kockázata elsősorban a hitelező bankot terheli, de mivel ez a hitel többnyire ingatlanokban, vagyontárgyakban realizálódik, nem szükséges túl szigorú feltételeket szabni a hitel elnyeréséhez.

A sportklubok kemény milliókat fizetnek egymásnak egy-egy játékos átigazolásáért, és feltehetőleg sokan szívesen lennének a "megvásárolt" játékosok helyében. Az eladó klub azért kapja a milliókat, mert értékes játékost nevelt, ezáltal a játékos jövedelemszerző képességét javította, azaz növelte az embertőke értékét és a vevő klub azért fizet, mert az embertőke nála fog "termelni", az ő bevételeit fogja gyarapítani, ami a sportban nem feltétlenül pénzben jelentkezik. Hasonló a helyzet az oktatás területén, az óvodától az egyetemig egyre nő az oktatottak embertőke értéke és végül a termelésben hozza a jövedelmet.

Minden termelő tevékenység, - ha gazdaságos - a ráfordításoknál értékesebb terméket állít elő. A termék és a ráfordítások értékkülönbsége a létrehozott új érték. Minél nagyobb az új érték aránya, annál jövedelmezőbb a vállalkozás. A jelenlegi oktatási rendszerekben viszont csak a "termék" értéke számít. A jobbhírű iskola szigorú felvételi vizsgákkal szelektálja a jobb "nyersanyagot", amin már alig kell alakítani, hogy értékes "termék" legyen. Ha az oktatási vállalkozás sikerességét a létrehozott új érték mérné, akkor valószínű nagyobb üzlet lenne halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből szakmunkást képezni, mint tanulmányiverseny-nyertesekből egyetemistákat. Ha az oktató bevétele lenne az embertőke-növekmény, amit - sikeres vállalkozás esetén - létrehoz, a legsikeresebb vállalkozók az oktatási ágazatban tevékenykednének.

Hogyan lehet mérni az embertőke értékét? Erre a kérdésre sincs könnyen elfogadható felelet, legfeljebb valami analógiát próbálhatunk keresni a termelőtőke és az embertőke között. A termelőeszköz (tőke) értékét a várható jövőbeni jövedelmek határozzák meg, de az értékmérésnek csak akkor van jelentősége, ha a tulajdonosváltás kerül szóba, márpedig modellünkben ez állandóan napirenden van. Az embertőke esetén is van várható jövőbeni jövedelem, de nem világos, hogy ki a tulajdonos. A sportolók esetén úgy tűnik az embertőkét előállító, illetve működtető a tulajdonos. Tehát, ha elfogadjuk ezt az egyáltalán nem nyilvánvaló analógiát, akkor - csakúgy mint a termelőeszközök esetén - a vállalkozó, aki működteti a tőkét, határozza meg az értékét. Így a munkásoknak, alkalmazottaknak és a vállalkozóknak is van tőkeértéke, amit ki kell fizetnie annak, aki működtetni akarja, ezen kívül fizetése is van, mint ahogy a termelőeszközöknek is van energiaköltségük. Továbbmenve e bizarr gondolatmeneten oda juthatunk, hogy az embertőke a termelőeszközökhöz hasonlóan kezelhető, alkalmazhatók rá a modell játékszabályai, azzal a - nem elhanyagolható - különbséggel, hogy neki - mármint a tőkét megszemélyesítő embernek - is van beleszólása mind a tőkeérték meghatározásába, mind a működtető (vállalkozó) kiválasztásába.

Az embertőke fontos eleme a Liska-modellnek, de még nagyon sok kutatást igényel a téma ahhoz, hogy az eredmények gyakorlati használhatósága egyáltalán szóba kerüljön.

A környezeti vagyon igen jelentős hányada a nemzeti vagyonnak. A modellbe való beillesztése nem csak nagy tőkeigénye miatt okoz gondot, hanem amiatt is, hogy ennek a vagyonnak a fejlesztése (vagy rombolása) hosszú időtávon érezteti hatását. Gazdálkodni kell ezzel a vagyonnal és nevezhetjük vállalkozásnak ezt a tevékenységet. Ennek a vállalkozásnak vannak "termékei" és azoknak fogyasztói is. Ha a környezeti vagyon is lehet vállalkozás tárgya, akkor kell, hogy legyen tulajdonosa is. A tulajdonjogok vállalkozásba adása logikailag még elképzelhető lenne, de hogyan fizettetné meg a tulajdonos a fogyasztás-arányos használatot. Márpedig a vállalkozásnak bevételekre kell szert tennie ahhoz, hogy fejlesztése jövedelmet hozzon. Tehát mindössze a környezeti vagyon által nyújtott szolgáltatások és egyéb javak fogyasztóit kell - kölcsönös megegyezés alapján - rávenni az ellenszolgáltatásra. Ez a feladat mindenképpen megoldásra vár, ha a környezeti vagyonnal gazdálkodni akarunk még akkor is, ha nem a Liska-modell elvei szerint gondolkozunk.

A gyakorlati lehetőségek

A nagy elosztási rendszerek (pl. társadalom biztosítás) reformja és az állami költségvetés szűkítése a liskai koncepció irányába mutat, de az ezt célzó bátortalan törekvések nagy ellenállásba ütköznek. Az embertőkével való gazdálkodás piaci módszerei a gyakorlatban még sokáig nem lesznek napirenden, de még a társadalmi örökség bevezetésére sem reális számítani a közeljövőben. Viszont a Liska-modell által javasolt tulajdonformát (a modell társadalmi örökség nélküli változatát) akár holnap lehetne alkalmazni. Az alábbiakban az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adását vázoljuk fel mintaként, de a módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható.

Az önkormányzatok gyakori problémája, hogy a rendelkezésükre álló ingatlanokat eladják-e, vagy bérbe adják. Bármilyen döntést is hoznak, mindig felmerülhet a korrupció lehetősége. Ha eladják, az egyszeri összeg fejében lemondanak a további bevételekről. A bérbeadásnál komoly elemzést igényel a bérleti díj és időtartam meghatározása. Ha rövid a bérleti idő, a bérlőktől nem várható el, hogy fejlesztésekbe kezdjenek, ha hosszú, akkor szinte lehetetlen megállapítani a reális bérleti díjat. A bérleti időszak vége felé gyakorivá válhat a távozó bérlő rablógazdálkodást idéző tevékenysége.

A Liska-modell sugallta megoldás az lenne, hogy az önkormányzat, mint tulajdonos, nyilvános árverésen eladja az értékesíteni kívánt ingatlant (vállalkozást). Az új tulajdonos (vállalkozó) viszont nem magántulajdont szerez, hanem személyes társadalmi tulajdont. A továbbiakban a vállalkozás működhet a fenti modell szabályok szerint, azzal a különbséggel, hogy a használati díjat (legfeljebb évi 1 százalék) az önkormányzat számára kell fizetni. Tehát a vállalkozó bármikor megváltoztathatja a vállalkozás értékét, úgy hogy egyszerűen bejelenti az új árat az önkormányzatnak és mindig az aktuális érték alapján fizeti a használati díjat. Természetesen vonatkozik rá az eladási kényszer is, ezen az áron el kell adnia vállalkozást, ha vevő jelentkezik. A tulajdonosnak olyan szinten kell tartani az árat, hogy ne járjon rosszul, ha valaki kifizeti. Mindig tud olyan árat szabni, ami kárpótolja őt a kényszereladás miatti veszteségekért. Ha sokkal a tényleges érték fölé megy, senki sem fogja megvenni, persze akkor több használati díjat kell fizetnie. Lényeges, hogy a használati díj nagyon alacsony legyen, mert - mint, ahogy kifejtettük - ez biztosítja a súrlódásmentes tulajdonosváltást.

Az önkormányzatnak érdeke, hogy minél szélesebb körű verseny alakuljon ki, hiszen a használati díj révén folyamatosan bevételhez jut. A verseny kiszélesítése érdekében még azt is megteheti, hogy a vételár egy részére hitelt nyújt bárkinek, hiszen a vállalkozás nem mobilizálható összetevői biztos fedezetnek tekinthetők. (A hitel után természetesen kamat bevételekre tesz szert.)

Az ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozások körébe a meghatározott területre vonatkozó működési engedélyek is beletartoznak. A mozgóárus, az utcai mutatványos engedélye vagy reklámfelületek használati joga ugyan úgy képezheti a vállalkozás tárgyát, mint egy üzlethelység. Egyetlen engedélyért sokan és főleg folyamatosan versenyezhetnek.

Az ilyen tulajdonformában működő vállalkozások adatai nyilvánosak, bárki számára hozzáférhetők. A hagyományos ingatlanérték becslésekhez képest a vállalkozók által meghatározott ár valószínűleg reálisabb lesz, bár ez sem lesz torzításmentes. Azok a vállalkozók, akik ragaszkodnak a vállalkozásukhoz, a reálisnál magasabb árat fognak tartani azért, hogy biztosítsák magukat. Bizonyára lesznek olyan vállalkozók is, akik csak azért vesznek meg egy vállalkozást, hogy azt később nyereséggel eladják. Ehhez azonban tenniük kell valamit, ami növeli az értéket, és az árat még a tényleges értéknövelés előtt érdemes megváltoztatniuk. Nem csak beruházások és fejlesztések, de a legtágabban értelmezett működési feltételek javítása (pl. új vevőkör kiépítése, hatékonyabb "know how" bevezetése stb.) is lehet értéknövelő tényező, ami majd az eladáskor fog realizálódni.

Statisztikailag megbízhatóbb következtetések vonhatók le a vállalkozások jövedelmezőségéről a vállalkozók által meghatározott ár alapján, mint ami a könyvelési adatokból kideríthető. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezáltal az ingatlanpiac rugalmasabbá és áttekinthetőbbé válik, ami mind a vállalkozóknak, mind az önkormányzatnak hasznos.

A fenti módszer bármilyen ingatlanhoz kapcsolódó vállalkozásra alkalmazható. Bár az önkormányzati tulajdon vállalkozásba adáskor az önkormányzat várható bevétele valószínűleg kevesebb lesz, mintha magántulajdonként értékesítené az ingatlant, de részben a használati díj, részben a nagyobb hatékonyság, - ami más csatornákon növelheti az önkormányzat bevételeit - ellentételezi az elmaradt bevételt. Amennyiben az önkormányzatnak később mégis szüksége lenne az ingatlanra bármikor visszavásárolhatja azt, az aktuális áron.

Ha az önkormányzatok számára előnyösnek bizonyul ez a tulajdonforma és értékesítési mód, akkor meg fogják találni a módját, hogy az egyéb tulajdonban lévő ingatlanokat is ösztönözzék a tulajdonforma-váltásra.

Ha a fenti feltétel nem állna fenn, akkor sem történt nagy baj: lényegében veszteség nélkül kipróbáltak egy lehetőséget, ami nem vált be.

Kaposvár, Szekszárd, Pécs háromszögben fekszik ez a kis 283 fős falucska Alsómocsolád.Bevezettek egy fizetőeszközt a Rigacot. Rigac sajátossága, hogy ebben be lehet fizetni az adót a helyi önkormányzatnál.

Ebből a videóból többet megtudhattok a Rigacról. 

És ezen a linken:

http://alsomocsolad.hu/new/?page_id=2549#prettyPhoto

Dr. Hossó Andrea Angliában tanult közgazdaságot. Ebben videóban őszintén és kritikusan beszél a mai gazdasági rendszerről. Bevándorlás, nagytőkés kapitalista rendszer, érdekellentétek, demokrácia gyengülése, és deviza hitel is felmerül a témák között. Fontos tudni ezekről a dolgokról, hogy jobban megértsük miért, és mi ellen kíván alternatívát nyújtani a nemnövekedés és egyéb alternatív mozgalmak.

Tudtad hogy Ázsiában szintén volt egy devizahiteles botrány?  Malajzia jutott ki először a válságból, mert nem követték az előírt IMF sablon intézkedést, hanem tőkeáramlás korlátozását rendelték el, tehát nem lehetett csak úgy szabadon kivinni a tőkét az országból. 
(Többet megtudhatsz az ázsiai 1997-es válságról, kattints ide.)

Hasonlóan informatív dolgokat tudhatsz meg ebből a videóból.

Legfontosabb megjegyezni, hogy a TTIP vagyis Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás hátrányosan érinti az önállóságot, az állami szuverenitást. Rendelkezései a multinacionális vállalatok és nagytőkések, részvényesek érdekeit szolgálja. 

De hogy mi is a TTIP?

Egy olyan szerződés, melyben a nagytőkés érdekcsoportok egymással megegyezve lefektetik azokat az államok felett álló szabályzói rendszert amely az ő érdekvédelmi egyezményük.  

És mi nem a TTIP?

• Nem kereskedelmi szerződés
• Nem a gazdasági növekedés receptje
• Nem a demokrácia biztosítéka

Nem kereskedelmi szerződés? - Nem bizony. Ajánlom ezt a videót megnézésre. Választ kapunk erre és még sok más a TTIP-vel kapcsolatban felmerülő kérdésre. 

(28.59 indul, az a rész, ahol választ ad a fenti kérdésre a kezdéshez kattints ide)

https://laciagazda.wordpress.com

"Nem hittem volna, hogy 34 éves fejjel nekivágok egy nappali tagozatos egyetemi képzésnek, de amikor a debreceni önkormányzat felszólító levelet küldött, hogy sürgősen menjek utcát seperni, mert már olyan régóta vagyok papíron munkanélküli, akkor örömmel nyújtottam be az önkormányzati irodába a frissen megszerzett iskolalátogatási igazolást, és a kérvényt az addigi segélyem megszüntetésére. Ez volt 2011 szeptemberében. Októberben töltöttem a 35-öt, ezért ez volt a legutolsó pillanat, hogy állami támogatott képzésben részesüljek. Ehhez persze már januárban be kellett adnom a felvételi lapot. Eddig meg sem próbálkoztam az egyetemmel, mert középiskola után már nem fűlt a fogam a folyamatos egzecíroztatáshoz. De most úgy gondoltam, két évet kibírok nappali képzésen. Szégyen-gyalázat, fusizni sem tudok annyit, hogy magamat ellássam, szüleim támogatására szorulok még mindig.

A Debreceni Egyetem idén először indított okológiai gazdálkodó képzést, ezért kicsit kísérleti jellege is van az egésznek. Sok közös tantárgyunk van a növényvédősökkel és gyógynövénytermesztőkkel. Nem volt nagy kereslete ennek a szaknak, jelentkeztek rá vagy 10-en (ez a hivatalos létszámunk), effektíve járunk hatan, plusz egy végzett gyógynövényes, aki megélhetési tanuló, kell neki a segély és a nappalis jogviszony. De a többiekben sem buzog a fenntarthatóságra való törekvés. Ezért, és életkorom miatt is kilógok a sorból. Amíg én partnerként kezelem az előadókat, jóban vagyok velük és órán kívül is elbeszélgetek velük, addig a csoporttársak a középiskolás rutinjukból kiindulva inkább ellenségként kezelik őket. S ilyen a tantárgyakhoz való hozzáállásuk is. Pedig olyan tantárgyaink vannak, hogy szerintem ezt minél több embernek ismernie kellene, aki valaha is kapát fog a kezébe. Célom nekem is az önellátás, vagy az ahhoz minél közelebb álló gazdálkodás, de inkább elviselem az eszköztelenséget, mint a tudatlanságot. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen."

[...]

A deglobalizáció egyszerre felszínes és leegyszerűsítő gondolat. Felszínes, mert a globális financializálás gyökerénél ott vannak a nemzeti kormányok és társadalmi erők döntései, amelyek mindenütt kihívást jelentenek a szociális jogokkal szemben. Az oligarchia nem idegen, az ellenség nem a kínai munkás. Egyszerűsítő, mert a válságra adott válaszok „több globalizációt” kívánnak bizonyos területeken és „kevesebb globalizációt” másokon, de főleg mindenütt magának a globalizáció logikájának a radikális megváltoztatását követelik meg (altermondializáció)…

Az egyik oldalról, evidens, hogy csökkenteni kell az áruk és tőkék áramlását és újra lokálissá tenni a termelő rendszereket. Társadalmi okokból: meg kell állítani a világ munkásai és parasztjai közötti versengést, értékelni kell a tudások és a társadalmi gyakorlatok különbözőségét, táplálni kell a lakosságot és biztosítani számukra az élelmezési szuverenitást. Vannak ökológiai motívumok is: csökkenteni kell a széndioxid-kibocsátást, csökkenteni kell a természetes erőforrásokra és azok kifosztására irányuló nyomást. Politikai okokból pedig: újra meg kell találni az állampolgárokhoz közeli demokrácia formáit.

Másfelől azonban sokkal több európai és globális együttműködésre van szükség a kölcsönösen fontos területeken: az ökoszisztémák megőrzésében, a ritka erőforrások kezelésében és elosztásában, amelyek a közjavak részét képezik (víz, föld, energia, táplálék, tudás, technikák, gyógyszerek…), a szociális jogok globalizációja a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet egyezményeinek alkalmazásával… Az arab forradalmak és azok visszhangja Európában és másutt újra megmutatta a harcok nemzetközivé tételének szükségességét, amelyeket mindenütt az igazság és a demokrácia iránti vágyak vezettek. Nem a „globalizációt” utasítjuk el, hanem a neoliberális és tőkés globalizációt, abban a formájában, ahogy azt a multinacionális cégek, a „piacok” és a nagyhatalmak érdekei diktálják.

Meg kell erősítenünk, hogy szakítani kell azzal az abszurd gondolkodással, hogy a Nemzeti Front (FN) jó kérdéseket tesz fel (a „globalizáció” ellen), de nem ad rá jó válaszokat. Az FN nem javasol jó válaszokat, mert nem tesz fel jó kérdéseket, A lényegében nemzeti szabályozásokhoz való visszatérés semmit nem old meg a ma számunkra felmerülő problémák közül.

A társadalmi válság ? A megszüntethetetlen munkanélküliség, az általános létbizonytalanság, a munkajogok, a szociális védelem és a közszolgáltatások fokozódó destrukciója a fejlett országokban nem elsősorban a feltörekvő piacoknak tulajdonítható, hanem annak az 1970-es évek végén kezdeményezett szisztematikus politikának, amellyel az uralkodó osztályok elkezdték visszaállítani a tőkék jövedelmezőségét. A hozzáadott értéken belül a bérek arányának összeomlása az 1980-as években történt meg, jóval azelőtt, hogy Kína a világ műhelyévé vált. Nem fogja felforgatni az „értékteremtés a részvényesek számára” dogmáját, ha Kína ellen próbálunk vámokat alkalmazni, hanem inkább a gazdagság újraelosztása az országokon belül és az országok között. Az egyenlőtlenség csökkentése azzal válik általánossá, ha elengedik a szegény országok adósságait és elismerik az ökológiai adósságot; európai szinten azzal, ha valódi költségvetési transzfereket léptetnek életbe a kevésbé fejlett országok irányába; nemzeti szinten olyan adóreformokkal, amelyek maximálják a jövedelmeket és erősen progresszív adózást vezetnek be. A „deglobalizáció” semmit nem mond erről a kérdésről.

Az európai válság ? Bizonyos baloldali közgazdászok azt gondolják, hogy a megoldást az eurozónából való kilépés jelenti, az újra bevezetett frank leértékelésével együtt. Az FN visszatér ezekhez a javaslatokhoz, sőt, még a javasolt tempóhoz is. Véleményünk szerint ezek a tervek csak jobban kiemelnék a nehézségeket, ahelyett, hogy megoldanák őket. Egy nemzeti valuta nem véd meg sem a neoliberalizmustól, sem a spekulációtól, sem a produktívizmustól: látott már valaki olyan brit kormányt, amely szembeszállt volna a neoliberalizmussal, csak azért, mert megtartották a font sterlinget? A frank, a font vagy a líra védőpajzsot nyújt-e a spekulációs támadásokkal szemben? És a „szuverén államokon” nyugvó kapitalizmus nem termelte ki ugyanúgy a destruktív fogyasztás modelljét, kirabolva a Dél országait és elmélyítve az Észak ökológiai adósságát? A Banque de France, amely 1973 óta már nem kapcsolódik az Államkincstárhoz, természetéből adódóan szociálisabb politikát folytatna, mint az Európai Központi Bank?

És főleg, egy ilyen súlyos válság idején, az egyoldalú politikák elharapózása azt jelentené, hogy határozottan hátat fordítunk a népek közötti együttműködésnek. Egy egyoldalú leértékelés nem hozna mást, csak retorziós intézkedésekkel kapcsolódna össze, és súlyos gazdasági háborúra vezetne az európai országok között. Akkor, amikor az ellenállás és a népi kezdeményezések együttese rávilágít arra, hogy határozott fordulatra van szükség az európai döntésekben, a kutatás, az oktatás, az alapegészségügy, a közösségi közlekedés nagy infrastruktúrái, az energetikai váltás irányába…

A deglobalizációt saját hívei ezt úgy mutatják be, mint egyfajta újraiparosítás feltételét. Egy valóban felszabadító projekt azonban nem elégedhet meg azzal, hogy újra akar iparosítani, anélkül, hogy megvizsgálná az iparosítási tervek tartalmát, hogy azok egy szerkezet-átalakító fejlesztési modellhez illeszthetők-e. Lehetetlen visszatérni a háború utáni kapitalizmushoz, amely a ma már elvárhatatlanul magas termelékenység-növekedésen és a nem megújuló erőforrások kifosztásán alapult, főleg a harmadik világban.

Nem hiszünk abban, hogy a nemzethez való visszafordulás megoldaná a demokrácia válságát, mert ez mélyen gyökerezik azokban a mechanizmusokban, amelyek, beleértve a nemzeti szintet is, elválasztják az állampolgárokat az őket érintő döntésekben való részvételtől. A demokráciát mindenütt fel kell építeni, ahol a döntések meghatározzák létünket, vagyis a helyitől a globális szintig egyaránt, még akkor is, ha a nemzeti szint evidens módon megőrzi is a fontosságát.

Ha sürgős „forradalmasítani” az Európa-házat, akkor azt a kezdeteknél kell elkezdeni: támadást intézni a tőke hatalma ellen, korlátozni a mozgásszabadságát, újra alapozni az adózást, a közszolgáltatásokat, a szociális védelmet, a tisztességes munkát, támadást kell intézni a produktívizmus és annak változatai ellen. A megszorítások elleni társadalmi mozgósítás, amely létrejött Európában eszköz lehet ahhoz, hogy elköteleződjünk egy igazi társadalmi átalakítás mellett. Szükséges lesz tehát azoknak a kormányoknak a számára, amelyek szakítani akarnak a neoliberalizmussal, hogy pellengérre állítsák az európai szerződéseket, szükség esetén fenyegessenek azzal, hogy széttörik ezt az eurót, együttműködve más népekkel és szociális mozgalmakkal. De ez semmiképpen nem ugyanaz az eszme, mint a nemzeti visszahúzódás, ami kirajzolódik a deglobalizáció fogalma mögött.

Halljuk a riadót, mert a megszorító politikák, amelyek súlyosbítják a válságot, a robbanás szélére sodorják a társadalmakat: Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában, Írországban. Holnap talán Belgium, Olaszország, Franciaország következik. És ezekben a különösen feszült pillanatokban törnek utat maguknak a legkülönbözőbb álruhákba bújt barna politikák. A kereskedelmi és monetáris háború súlyosbítja a versenyt az államok között és tönkreteszi a szolidaritás eszméjét, amelyet minden haladó tervnek tartalmaznia kell. Ki meri javasolni a deglobalizációt és a nemzeti visszahúzódást a Szociális Világfórum résztvevőinek, a Tahrir tér vagy a Puerta del Sol harcos fiataljainak ? Éppen ellenkezőleg, a demokratikus szuverenitás szükséges meghódításához olyan nemzeti tervek kellenek, amelyek az európai állampolgári és társadalmi mozgalmak építésébe illeszkednek, amelyek egyedül képesek arra, hogy elkerüljék azt, hogy a társadalmi konfliktusok ne vegyenek olyan fordulatot, ami a nemzeti és azonossági rivalizálás logikájához vezet.

Forrás: 

http://muon.hu/a-deglobalizacio-es-az-alterglobalizacio-antagonisztikusak/

A tanulmány azokat a fogyasztókat mutatja be, akik önkéntesen, szabad akaratukból korlátozzák fogyasztásukat, kevesebbet vásárolnak, mint hasonló anyagi körülmények között élő társaik. Kilépnek tehát a mai fogyasztói társadalom logikájából, „jóllétüket” és boldogságukat nem feltétlenül anyagi javak birtoklásán keresztül remélik, és teszik ezt elsősorban ökológiai és társadalmi fenntarthatósággal kapcsolatos motivációktól vezérelve. Őket nevezi a szakirodalom önkéntes egyszerűsítőknek (voluntary simplifiers), és fogyasztói magatartásuk, motivációik bemutatásával ma már számos publikáció foglalkozik.

E tanulmányban a nemzetközi szakirodalom alapján bemutatásra kerül az önkéntes egyszerűsítés, mint fogyasztói magatartás, a mögöttes motivációk és a magatartást befolyásoló demográfiai, pszichográfiai és egyéb tényezők. Az önkéntes egyszerűsítők tábora ma még nagyon kicsi, képviselőinek megtalálása, elérése igen nehézkes.

Tanulmányunk második részében azt mutatjuk be, hogy az ún. ökofalvak lakossága mennyiben tekinthető önkéntes egyszerűsítőnek, legalábbis ami a falvak központi elképzeléseit, terveit illeti. Kutatási módszerül feltáró jelleggel ökofalvak internetes oldalainak tartalomelemzését választottuk, és 5 magyar ökofalu weboldalai kerültek értékelésre. A kutatás eredményei alapján következtetésként levonható, hogy az ökofalvak életmódja megfelel az önkéntes egyszerűsítés követelményeinek, tehát lakói releváns mintának tekinthetők. Kulcsszavak: fenntartható fogyasztás, környezettudatos fogyasztói magatartás, önkéntes egyszerűsítők

A tanulmány további része itt elérhető/ letölthető. 

http://www.eco.u-szeged.hu/download.php?docID=39987

Szolidáris beszerző közösségek, avagy Közösség által támogatott gazdálkodás olasz módra: GAS (Hasonló kezdeményezés az AMAP/CSA)

Olasz tanulmányi út - láttuk, hallottuk, tanultuk (2013.szeptember)

Szolidáris beszerző közösségek, avagy Közösség által támogatott gazdálkodás olasz módra (GAS - Gruppi di acquisto solidale)

Szolidáris alapú vásárlás jelentése:
Amikor egy vásárló csoport nem a legolcsóbb árat keresi, hanem ehelyett előtérbe helyezi az emberi és a környezeti értékeket. Tiszteletben tartva ezen értékeket, így  válik szolidáris beszerző csoporttá. Ily módon, a fenntartható életmódot népszerűsítve, előnyt élveznek a helyi termékek és gazdák, a fair-trade -, az újra hasznosítható vagy az öko-termékek.



Egy vásárló közösséget általában a fogyasztók/vásárlók hoznak létre annak érdekébe, hogy közvetlenül, rövid értékesítési láncon keresztül a termelőtől közösen szerezzék be az élelmiszerüket, vagy egyéb termékeket (pl. élelmiszer, cipő!).

A GAS csoportok célja egyben az is, hogy
- növeljék a vásárlók tudatosságát a szerepüket;
- a hivatalosan működtetett gazdaságokból vagy vállalkozásokból származó helyi és/vagy fair-trade termékeket népszerűsítsék. Ezen gazdaságok vagy vállalkozások az alkalmazottaikat és a környezetet egyaránt tiszteletben tartják.

A GAS csoportok jellemzően az organikus élelmiszer előállítókat részesítik előnybe, a gazda – vásárló közötti kapcsolatra és szoldarításra búzdítva a tagokat.

Az első GAS csoport 1994-ben Fidenza nevű településen jött létre. A következő évben született a "Libera " nevű szervezet azzal a céllal, hogy a civil társadalmat bátorítsa a Maffia elleni tevékenységekben, elősegítve az olyan értékek megteremtését mint az igazságosság vagy az egyenlőség. A "Libera Terra” szövetkezetek voltak az első olyan termelő gazdaságok, melyek GAS-csoportokat láttak el.

1997-ben létre jött az első GAS hálózat, és tulajdonképpen ennek köszönhetően a GAS tapasztalatok gyorsan terjedni kezdtek. A hírek a "Bogar” nevű rendszeresen megjelenő közlöny által terjedtek az interneten. Minden közlönyben benne volt az aktuális GAS- csoportok frissített listája, és egy-egy csoport, gazda bemutatása. Egy másik fontos hálózati eszköz a weboldal volt, ahol megjelentették az általános tudnivalókat, a történetüket, a motivációjukat, a strukturájukat, valamint a termelőket.

1999-ben volt az első hivatalos országos GAS találkozó, amit Fidenzában szerveztek meg. A rendezvény neve: "Bio-logico bio-etico”.

Itt határoztak meg a GAS csoportok alapdokumentumát (I GAS – un modo diverso di fare la spesa, A GAS csoportok: egy alternatív vásárlási forma). A dokumentum tartalmazza azt, hogy mi a GAS és miért jön létre, melyek a motivációk, az útmutatót, a csoportok belső és külső szerveződési formáit, és perspektíváit, tanácsokat ad arra az esetre, ha egy csoport túl nagy, vagy ha újat szeretnének létrehozni.

2005 júniusában 200 GAS-csoport volt Olaszországban. A 2004-es és 2005-ös találkozók címe: " A jövő földje” és "Tedd a helyes dolgot”. Ezen a két találkozón "a szolidáris gazdaság világa” megnyílt az olyan szektorok számára is, mint a turizmus, textil-készítés, energia, egyéb szolgáltatások.

2007-ben megalakult a”GAS Energia” nevű szervezet, mely egy GAS-csoport és kollektíve szerzi be a"tiszta energiát”, fenntartva és népszerűsítve a helyi energia teremlőket és a helyi megújuló energia termelési kezdeményezéseket.

2008-ban egy fontos lépés történt a GAS csoportok történetében: a Pénzügyi Törvény elismerte a GAS csoportokat a Legge 24.12.2007 n° 244 , G.U. 28.12.2007 törvény által, mely a 266 -268 paragrafusban meghatározza a GAS csoportokat és kimondja, hogy a GAS-csoport tagjainak tevékenysége nem minősülnek kereskedelmi tevékenységnek, így ÁFA és egyéb ehhez kötődő adótól mentesek.

2014-re a GAS csoportok száma elérte a 900-at

Forrás:

http://www.kisleptek.hu/szolidaris_beszerzo_kozossegek_olasz_modra/