[...]
A deglobalizáció egyszerre felszínes és leegyszerűsítő gondolat. Felszínes, mert a globális financializálás gyökerénél ott vannak a nemzeti kormányok és társadalmi erők döntései, amelyek mindenütt kihívást jelentenek a szociális jogokkal szemben. Az oligarchia nem idegen, az ellenség nem a kínai munkás. Egyszerűsítő, mert a válságra adott válaszok „több globalizációt” kívánnak bizonyos területeken és „kevesebb globalizációt” másokon, de főleg mindenütt magának a globalizáció logikájának a radikális megváltoztatását követelik meg (altermondializáció)…
Az egyik oldalról, evidens, hogy csökkenteni kell az áruk és tőkék áramlását és újra lokálissá tenni a termelő rendszereket. Társadalmi okokból: meg kell állítani a világ munkásai és parasztjai közötti versengést, értékelni kell a tudások és a társadalmi gyakorlatok különbözőségét, táplálni kell a lakosságot és biztosítani számukra az élelmezési szuverenitást. Vannak ökológiai motívumok is: csökkenteni kell a széndioxid-kibocsátást, csökkenteni kell a természetes erőforrásokra és azok kifosztására irányuló nyomást. Politikai okokból pedig: újra meg kell találni az állampolgárokhoz közeli demokrácia formáit.
Másfelől azonban sokkal több európai és globális együttműködésre van szükség a kölcsönösen fontos területeken: az ökoszisztémák megőrzésében, a ritka erőforrások kezelésében és elosztásában, amelyek a közjavak részét képezik (víz, föld, energia, táplálék, tudás, technikák, gyógyszerek…), a szociális jogok globalizációja a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet egyezményeinek alkalmazásával… Az arab forradalmak és azok visszhangja Európában és másutt újra megmutatta a harcok nemzetközivé tételének szükségességét, amelyeket mindenütt az igazság és a demokrácia iránti vágyak vezettek. Nem a „globalizációt” utasítjuk el, hanem a neoliberális és tőkés globalizációt, abban a formájában, ahogy azt a multinacionális cégek, a „piacok” és a nagyhatalmak érdekei diktálják.
Meg kell erősítenünk, hogy szakítani kell azzal az abszurd gondolkodással, hogy a Nemzeti Front (FN) jó kérdéseket tesz fel (a „globalizáció” ellen), de nem ad rá jó válaszokat. Az FN nem javasol jó válaszokat, mert nem tesz fel jó kérdéseket, A lényegében nemzeti szabályozásokhoz való visszatérés semmit nem old meg a ma számunkra felmerülő problémák közül.
A társadalmi válság ? A megszüntethetetlen munkanélküliség, az általános létbizonytalanság, a munkajogok, a szociális védelem és a közszolgáltatások fokozódó destrukciója a fejlett országokban nem elsősorban a feltörekvő piacoknak tulajdonítható, hanem annak az 1970-es évek végén kezdeményezett szisztematikus politikának, amellyel az uralkodó osztályok elkezdték visszaállítani a tőkék jövedelmezőségét. A hozzáadott értéken belül a bérek arányának összeomlása az 1980-as években történt meg, jóval azelőtt, hogy Kína a világ műhelyévé vált. Nem fogja felforgatni az „értékteremtés a részvényesek számára” dogmáját, ha Kína ellen próbálunk vámokat alkalmazni, hanem inkább a gazdagság újraelosztása az országokon belül és az országok között. Az egyenlőtlenség csökkentése azzal válik általánossá, ha elengedik a szegény országok adósságait és elismerik az ökológiai adósságot; európai szinten azzal, ha valódi költségvetési transzfereket léptetnek életbe a kevésbé fejlett országok irányába; nemzeti szinten olyan adóreformokkal, amelyek maximálják a jövedelmeket és erősen progresszív adózást vezetnek be. A „deglobalizáció” semmit nem mond erről a kérdésről.
Az európai válság ? Bizonyos baloldali közgazdászok azt gondolják, hogy a megoldást az eurozónából való kilépés jelenti, az újra bevezetett frank leértékelésével együtt. Az FN visszatér ezekhez a javaslatokhoz, sőt, még a javasolt tempóhoz is. Véleményünk szerint ezek a tervek csak jobban kiemelnék a nehézségeket, ahelyett, hogy megoldanák őket. Egy nemzeti valuta nem véd meg sem a neoliberalizmustól, sem a spekulációtól, sem a produktívizmustól: látott már valaki olyan brit kormányt, amely szembeszállt volna a neoliberalizmussal, csak azért, mert megtartották a font sterlinget? A frank, a font vagy a líra védőpajzsot nyújt-e a spekulációs támadásokkal szemben? És a „szuverén államokon” nyugvó kapitalizmus nem termelte ki ugyanúgy a destruktív fogyasztás modelljét, kirabolva a Dél országait és elmélyítve az Észak ökológiai adósságát? A Banque de France, amely 1973 óta már nem kapcsolódik az Államkincstárhoz, természetéből adódóan szociálisabb politikát folytatna, mint az Európai Központi Bank?
És főleg, egy ilyen súlyos válság idején, az egyoldalú politikák elharapózása azt jelentené, hogy határozottan hátat fordítunk a népek közötti együttműködésnek. Egy egyoldalú leértékelés nem hozna mást, csak retorziós intézkedésekkel kapcsolódna össze, és súlyos gazdasági háborúra vezetne az európai országok között. Akkor, amikor az ellenállás és a népi kezdeményezések együttese rávilágít arra, hogy határozott fordulatra van szükség az európai döntésekben, a kutatás, az oktatás, az alapegészségügy, a közösségi közlekedés nagy infrastruktúrái, az energetikai váltás irányába…
A deglobalizációt saját hívei ezt úgy mutatják be, mint egyfajta újraiparosítás feltételét. Egy valóban felszabadító projekt azonban nem elégedhet meg azzal, hogy újra akar iparosítani, anélkül, hogy megvizsgálná az iparosítási tervek tartalmát, hogy azok egy szerkezet-átalakító fejlesztési modellhez illeszthetők-e. Lehetetlen visszatérni a háború utáni kapitalizmushoz, amely a ma már elvárhatatlanul magas termelékenység-növekedésen és a nem megújuló erőforrások kifosztásán alapult, főleg a harmadik világban.
Nem hiszünk abban, hogy a nemzethez való visszafordulás megoldaná a demokrácia válságát, mert ez mélyen gyökerezik azokban a mechanizmusokban, amelyek, beleértve a nemzeti szintet is, elválasztják az állampolgárokat az őket érintő döntésekben való részvételtől. A demokráciát mindenütt fel kell építeni, ahol a döntések meghatározzák létünket, vagyis a helyitől a globális szintig egyaránt, még akkor is, ha a nemzeti szint evidens módon megőrzi is a fontosságát.
Ha sürgős „forradalmasítani” az Európa-házat, akkor azt a kezdeteknél kell elkezdeni: támadást intézni a tőke hatalma ellen, korlátozni a mozgásszabadságát, újra alapozni az adózást, a közszolgáltatásokat, a szociális védelmet, a tisztességes munkát, támadást kell intézni a produktívizmus és annak változatai ellen. A megszorítások elleni társadalmi mozgósítás, amely létrejött Európában eszköz lehet ahhoz, hogy elköteleződjünk egy igazi társadalmi átalakítás mellett. Szükséges lesz tehát azoknak a kormányoknak a számára, amelyek szakítani akarnak a neoliberalizmussal, hogy pellengérre állítsák az európai szerződéseket, szükség esetén fenyegessenek azzal, hogy széttörik ezt az eurót, együttműködve más népekkel és szociális mozgalmakkal. De ez semmiképpen nem ugyanaz az eszme, mint a nemzeti visszahúzódás, ami kirajzolódik a deglobalizáció fogalma mögött.
Halljuk a riadót, mert a megszorító politikák, amelyek súlyosbítják a válságot, a robbanás szélére sodorják a társadalmakat: Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában, Írországban. Holnap talán Belgium, Olaszország, Franciaország következik. És ezekben a különösen feszült pillanatokban törnek utat maguknak a legkülönbözőbb álruhákba bújt barna politikák. A kereskedelmi és monetáris háború súlyosbítja a versenyt az államok között és tönkreteszi a szolidaritás eszméjét, amelyet minden haladó tervnek tartalmaznia kell. Ki meri javasolni a deglobalizációt és a nemzeti visszahúzódást a Szociális Világfórum résztvevőinek, a Tahrir tér vagy a Puerta del Sol harcos fiataljainak ? Éppen ellenkezőleg, a demokratikus szuverenitás szükséges meghódításához olyan nemzeti tervek kellenek, amelyek az európai állampolgári és társadalmi mozgalmak építésébe illeszkednek, amelyek egyedül képesek arra, hogy elkerüljék azt, hogy a társadalmi konfliktusok ne vegyenek olyan fordulatot, ami a nemzeti és azonossági rivalizálás logikájához vezet.
Forrás:
http://muon.hu/a-deglobalizacio-es-az-alterglobalizacio-antagonisztikusak/
